Lovecraft utolsó napja: az író tragédiája, a szerző pokla

Minden érdekel, ami Lovecraft – és minden érdekel, ami képregény. Utóbbi az a kilencedik művészet, amely túlmutat a hagyományos rajzok és festmények egyszeri csodáján, hogy egy komplett cselekményt és történetet kísérjen végig, de mégsem válik filmmé. Éppen ezért különleges, éppen ezért érdemes figyelni rá, bár sokan hajlamosak lesajnálóan legyinteni, mikor a műfaj szóba kerül, igénytelen és olcsó tömegcikké degradálva mindent, ami ezen a vonalon születik. Pedig micsoda művészeket termelt már ki a képregény, és micsoda műveket! Ezek közé pedig, hellyel-közzel, de a Howard Phillips Lovecraft utolsó napja is odailleszthető.

Persze, ahogy mindig, ezúttal is a belső a fontosabb, és ugyan pont ezen a téren akadnak problémáim a Multiverzum nagyon látványos kiadványával, összességében a tartalom terén is tudok olyan elemeket találni, amelyek az élbolyba repítik a francia író, Romuald Giulivo és a lengyel művész, Jakub Rebelka munkáját. Azt pedig már az elején érdemes leszögezni, hogy a Howard Phillips Lovecraft utolsó napja nem egy életrajzi képregény, hanem egy rendkívül szubjektív, vizuálisan és narratívan is erőteljes mű, amely Lovecraft utolsó óráit mutatja be sajátos módon. Kivetnivalót pedig személy szerint pont ebben látok.

Howard Phillips Lovecraft utolsó napja: kozmikus színjáték

A Rhode Island-i Jane Brown Memorial Hospital falai között járunk, ahol Howard Phillips Lovecraft fekszik, kinek ágyánál rejtélyes látogató teszi tiszteletét. Az idegen Randolph Carter néven mutatkozik be, és láthatóan nemcsak az író munkásságáról tud sokat, de múltjáról, sőt a jövőről is, beszélgetésük során szembesítve az írót minden bírálható kijelentésével, családi traumájával. Majd feltűnik Lovecraft belső utazása során korábbi felesége, Sonia Greene, aki talán a leghosszabb ideig adta vissza a szerző életbe vetett hitét, hogy sorra felbukkanjon Harry Houdini (kinek nevét felhasználva publikált Lovecraft), August Derleth és akár Nyarlathotep is.

És bár a leírás szerint a történettel Giulivo nem mentegeti, de nem is egyszerűsíti le az írót, én mégis szinte végig azt éreztem, hogy nagyon súlyos vádakkal illeti a kozmikus horror atyját, mindent felhozva ellene, ami csak lehetséges. Családja hibáitól kezdve rasszista megnyilvánulásain át (reakciósként hivatlozva rá) egészen odáig, hogy szereplőin keresztül konkrétan Edgar Allan Poe szánalmas másolatává degradálja az írót. És ugyan Neil Gaiman és Stephen King is feltünik a színen, Lovecraft számos követőjén felül, csak azért, hogy azt bozonygassák, a jövő sokkal fényesebb Lovecraft számára: igazából ezt is felesleges iránynak és spekulációnak érzem.

De a kötet nagyobb része az. Hogy Lovecraft mit gondolt és mit érzett, azt ő maga tudta, a leveleinek nagyobb része pedig pont nem azt, vagy nem pont azt sejteti, amit a képregény szerzője. Mintha konkrét lejáratás lenne az ember felé, megtartva a látszatot, hogy mint művész azért jelentőségteljes volt – vagy legalábbis a rajongók és követők ezt a fantáziát váltották valóságra. Ami azonban abszolút a felső kategóriába helyezi az élményt, az a művészeti stílus, amit Jakub Rebelka képvisel. A mosott arcok, elvont, szürreális hátterek elhitetik velünk, hogy egy haldokló legvégső pokoljárását látjuk. Ez pedig megkoronázza a kiadvány exkluzív jellegét még annak ellenére is, hogy a cselekmény számomra erősen disszonáns volt.

Tolkien: Fény a sötétségben

Disszonánsnak azonban egyáltalán nem lehet nevezni a Multiverzum másik friss kiadványát, amely az előző kötettel ellentétben nagyjából valós történet J. R. R. Tolkien gyermekkoráról, az első világháborúban szerzett fájdalmas harctéri élményeiről, és arról, hogyan lett belőle a fantasy irodalmat forradalmasító, legendás író. A képregény Tolkien gyerekkori és iskolai éveiből kiindulva mutatja be, ahogy az író és barátai 1915-ben csatlakoztak a brit hadsereghez,

Láthatjuk, ahogy a háború borzalmai kitörölhetetlen nyomot hagytak Tolkienben és mély hatást gyakoroltak irodalmi univerzumának megteremtésére, közben megteremtve nemcsak a tünde nyelvet, de azt a komplett világot, amely a mélyen vallásos férfinak lassan, számos elutasítást követően hozta el a sikert. És ha már a lovecrafti fényes jövő szóba került, az Tolkien esetében sem maradt el, csak ebben az esetben maga az alkotó szerette volna ezt a fényt megteremteni. Willy Duraffourg története kevésbé spekuláció, sokkal inkább életrajzi mű, Giancarlo Caracuzzo rajzai azonban viszonylag az átlag jó kategóriát hozzák, emiatt a látványból hiányzik a Jakub Rebelka-féle művészi tehetség.

Szükség van ilyen kötetekre is

Összegezve az élményeket, azt gondolom, hogy a rajongóknak és a különlegesebb képregények kedvelőinek nagy öröm az ezekhez hasonló kiadványok megjelenése. A Lovecraft utolsó napja külsejében és látvány terén kiemelkedő, míg a Fény a sötétségben leginkább Tolkienhez illő és mérhető, de nem a látvánnyal veszi le az olvasót a lábáról. Romuald Giulivo munkájának magyar kiadásánál még az extra körültekintést hiányoltam (a könnyebben olvasható leveleken felül), hiszen egy ilyen jelentőségű szerző és egy ilyen igényes kiadvány esetében illene legalább olyan alapvető dolgokra figyelni, mint az ikes ige, amely a fordító, a szerkesztő és még a lektor mellett is átcsúszott. Amikor pedig sokadik alkalommal olvastam olyat, hogy haldoklok vagy tréfálkozok, akkor már én is inkább Lovecraft kozmikus poklában éreztem magam, nem pedig a tündék fényétől elvakítva.

Nyitókép: Multiverzum Kiadó